Korra reggel zarándokolok Keszthelyen a Fő téri templomba. Már a belépőnél fenséges boltív tornyosul fölém, megmagyarázhatatlanul úgy érzem, valahogy nem érdemlem meg, hogy csakúgy „cél nélkül” kalézoljak ilyen nemes épületben.

Megilletődve ballagok végig a hajón, s leülök a szentély első padsorába. Sokak szemében tüske az a pompa, amit egy nálunknál közgazdaságilag elképzelhetetlenül szegényebb kor emelt. A sugárzó pompa, mely még századok futtával, tudatos-tudattalan visszafejlesztésekkel, de legfőképp az idő fogával dacolva is lenyűgöz bárkit, aki nyitott szívvel lép Isten földi hajlékába.

Aki nyitott szívvel… Azt figyelve, miért szenteltek többnyire elfelejtett mesteremberek évtizedeket életükből egy-egy épületre, freskóra, üvegablakra, oszlopdíszre, miért nem hajtották végre a rájuk bízott projektet minél gyorsabban és még elfogadható színvonalon, a gazdaságosság oltárán hódolva.

Mert a cél, ami számít, nem a pompa, az csak eszköz. (Általában nem az egykorvolt főpapok rongyrázásának eszköze). A mesterek a mennyei Úr dicsőségére fogták a vésőt, ecsetet, kőműves kanalat. Azt az angyalok kórusa zengte, vértanúk fehér ruhája által vakító, szárnyas kerubok által emelt csodálatos trónt próbálták visszatükrözni, ami Tőle Magától ered, aki van. Bár tudjuk, ezt visszatükrözni lehetetlen.

És mégis sikerült nekik, valami megmagyarázhatatlan módon, századok kopásán is győzedelmeskedve. Nézem a szentély oszlopait. Tíz van belőlük, háromba csomópontba futnak össze a mennyezeten. A tíz oszlopból kettő megbújik az első boltív árnyékában, négy az oltár felett egyesül. Minden forma és szám és szimbolika. (Ezt kellene megcsodálniuk a zodiákus és a számmisztika lelkes modern tanulmányozóinak.)

De engem a maradék négy érdekel, amik középen vannak. Középen, a teremtés rég történt két oszlopa és Isten legtörténelmibb időkben kinyilatkoztatott újszövetségénének négy oszlopa között. Mert ez a négy hiányos!

Hiányosnak látszik, mintha középen kifelejtett volna belőle az építőmester egy-egy kétméteres darabot. Pedig pont ez a „kifelejtés” adja az építőmester zsenialitását, aki az Építőmesterre bízta, hogy megtartsa házát. Egyházát.

S Ő, minden zsenialitás forrása ránk, bűnben tökéletlenekre, mégis tökéletesen Isten képére formáltakra bízta, hogy tartsuk ezt a négy oszlopot. Ez az egyház, Jézus titokzatos teste, és mi vagyunk az élő tagjai. Papok, de nem csak papok. Szentek, de nem csak szentek. Minden hívő.

(S emlékezzünk meg azokról is, akik még nem az egyház tagjai, bár Szent Ágoston szerint az őrájuk áradó kegyelem sem jöhetne létre az egyház nélkül, azaz csak az egyházban van üdvösség. Vannak néhányan, akik vallástalanok, de igazságkeresők. Azt hiszik magukról, ők aztán nem hisznek Benne, életük mégis róla szól. Ő pedig az utolsó ítéletkor mosolyogva szólítja lehajtott fejű, szóban tévedő, szívben helyes, bánkódó testvéreit fiának.)

Az oszlopokban lévő hézagokban emberek állnak, az egyház oszlopai. Mi magunk! Ott állunk régóta, állhatatosan, de nem erőlködve. Nem atlaszok akarunk lenni, mert tudjuk, hogy nálunk erősebb tartja a Földet. Ó, mily kishitűek, akik a jövő évi gázárak, a rossz kormány csalásai, vagy akár a globális világvége miatt aggódnak folyton. Nem látják, hogy így is, úgy is, Isten tartja a Földet? Egy hajszálon, amely azonban erősebb a legcsúcstechnológiább drótkötélnél.

(Ezzel korántsem akarom azt mondani, hogy nyugodtan hízzunk tétlenül tovább, hiszen az a drótkötél mindent elbír, sőt… Ellenben a rossz elleni harcainkban nyugodtan bízhatunk és kapaszkodhatunk belé. Belé!)

Az oszloptartók alakja csak a hézag felét tölti ki, kezükben könyv, kard, jogar, de legfőképp feszület. Van, akinek szívén a keze, karjuk nem próbál olyan terhet tartani, amit csak Ő tarthat. És Ő tart. Az oszloptartó szentek, a mi fejünk felett látszólag csak levegő, mégis minden. Mindnyájunkat tartásra és szentségre hívott, a mi reményünk Benne, az övé bennünk, érdemtelenekben. S a legcsodálatosabb, hogy méltók lehetünk rá, csak szerepünk, küldetésünk, nevünk kell elfogadnunk, s persze szilárdan hinnünk, hogy a levegő is tarthat mindent. Mindenséget is, ha a levegő Ő!